A pinyó(li)fenyő téveteg okoskodással „mandulafenyő” leginkább a Római-tenger táján (mediterráneumban) él, ahol – régészeti leletek tanúsága szerint – a magját 6000 éve fogyasztják. Ernyőfenyő (Schirm-Kiefer) meg Kőfenyő (Italienische Steinkiefer) néven is szerepel más nyelvekben…
Magyarul mandulafenyő (Pinus pinea), vagy ernyőfenyő, latinkodó nevén pínea(fenyő), szabatosabban pinyó(li)fenyő a mediterrán táj jellegzetes fája. Szétterülő, szép, árnyadó lombjáért és persze ehető magváért évezredek óta ültetik. Mivel mag(já)ról szaporítható, ma már a természetes és a (vissza)vad(ult) állományok nehezen különíthetők el. Hajdani jelentőségét érzékelteti, hogy a pinyó(li) (mandulafenyő) magja már a római légionáriusok fejadagjában is szerepelt… A hajdan magyar dalmát partokon is előfordul, valószínűleg mind még római telepítés…
Magja sok fehérjét, magnéziumot, foszfort, vasat, B1-vitamint és flavonoidokat (P-vitamint) tartalmaz.
Az olasz pesztónak is alapanyaga, szívesen használják grillezett zöldségekhez (brokkolihoz, padlizsánhoz), valamint fehér- és vörös káposzta salátához, céklához is. Észak-Afrikában hagyomány a pinyó(li)s (mandulafenyős) sütemény meg a pinyó(li)s (mandulafenyős) menthatea is.
Mi is e fenyő illő magyar neve ?! Talán a német nézet a legtalálóbb : Schirm-Kiefer azaz Ernyő-fenyő…
