Vajon lehetséges, hogy egy négytagú család a 21. században, több hónap alatt mindössze egy maréknyi háztartási hulladékot termeljen?
A kaliforniai Johnson családról a fölvilágosultabb amerikai sajtóban már sokan cikkeznek. A családanya egy rovatot (blogot) is vezet arról, hogyan is vezetik ezt a bizonyos “zero waste”, vagyis “nulla hulla(dék)” háztartást. Talán legrövidebben így foglalhatjuk össze: Ésszerűen!
Új lakhelyüket úgy választották, hogy elérhető közelségben legyen a piac, az iskola, sőt még a mozi is, így hétköznapokon nincs szükségük füstpöfetre, kocsira. Azt viszont belátják, hogy kirándulásokra, nyaralásra nem tudják nélkülözni a járgányt.
Két iskolás fiúk van, akiknek a ruhatára idényenként 4 nadrágból, 8 ingből, 1 hálóruhából, 1 szabadidős összeállításból és alsóruházatból áll. (Persze Kaliforniában kicsit egyszerűbb az öltözködés az éghajlat miatt, de ettől függetlenül könnyű elképzelni, hogy Amerikában a szegényebb családok is jóval többet költenek a ruhatárukra). Természetesen a felnőtteknek is korlátozott számú ruha áll a tárban. Bea évente 2 alkalommal vásárol, főleg használt ruhákat.
A családfő szerint a gyerekek is teljesen elfogadták ezt az életstílust, számukra is elfogadható, hogy minőségi és tartós játékokat kapjanak. Amit meg kinőnek, azt mindig tovább ajándékozzák.
Persze sokan azzal uszítanak ellenük, hogy ez a fajta életmód nagyon sok pénzt és szabadidőt igényel, de Bea Johnson állítja, hogy egyik sem igaz, csak jó szervezés kérdése az egész.
Kizárólag olcsó mosószódát, ecetet, mosható törlőkendőt használnak a takarításra, nem használnak vegyszereket sem a fürdőszobában, sem a konyhában. Még a szépségápolásra szánt termékeket is kis üvegekben tárolják, nem pedig műanyag flakonokban és természetesen szappanokat használnak. Olyan apróságokra is figyelnek, mint a törlővatta, ami szintén nem eldobható, hanem kimosható és újrahasznosítható. A fogkeféjük sem műanyag, hanem lebomló anyagból készült. Az már magától értetődik, hogy az ételmaradékot természetesen korhasztják, poszmatolják (idegen szóval erőlködve: komposztálják).
Bár az USA-ban, főleg Kaliforniában könnyebb olyan áruházakat találni, ahol lehet nagy tételben egészséges, természetes azaz “bio” (angolkodva “organikus”) élelmiszereket vásárolni, de a kísértés is nagyobb, hiszen az átlag-amerikai életstílus maga a kérkedő herdálás.
Bea tanácsait olvasgatva jónéhány dolog csonkországunkban, de még roncs-Magyarországon is kivitelezhetőnek tűnik.
Mint mondogatják : A zacsimentesség nem reménytelen dolog. Igazán csak szándék kérdése.
Mindenkori természetes friss áruhoz kiskertjeink, őstermelőink és piacaink is vannak még…
Bea Johnson vallja, hogy a legnagyobb ellensége az a sok reklámszennyanyag, amit nap mint nap kéretlenül is a postaládájukba tuszkolnak. Hiába próbálta lemondani, visszautasítani, letiltani, hatóságokhoz fordulni, ez ellen egyelőre nem tud mit tenni. Ő bár nem mondja ki, de ez az igazi terror: Mammón terrora!
A család elszánt példamutatással igyekszik bizonyítani, hogy nem a korlátlan fogyasztói felhalmozás vezet a boldog és kiegyensúlyozott élethez. Akadnak követőik, akadnak persze műveletlen, köpködő kritikusaik is, de súlyos tény marad, hogy egy átlag nyugati ember évente fél tonna háztartási szemetet termel, míg ők csak pár maroknyit.
Ajánlott olvasmány (angolul): The Humanure Handbook (Third Edition)
