TÁJSZÓJÁRÁS – KOCCINTÁS MEG KEHICSÜLLÉS…
Kóstoló a Magyar Alföld máig élő tájszóhagyományából…
Farkas Adrienne Förgeteg (január) 15.-ei fölvétele, a Kossuth Rádió 2021. 01. 26.-ai műsorán :
A Magyar Nyelvőr 150. szülinapján…
Kehesség meg kehicsüllés…
A szarmaták óta nálunk táborozó, köhögtető (tüdő)gümőkór – Morbus Sarmaticus vagy latinabbul Morbus Sauromaticus (Sz.) magyarul szarmatakór, bennünket méltatlan tévesen gyalázó nevén „Morbus Hungaricus” – terjedésével füstölgő kórképünk, e bizonytalan keh(esség) is még gomolygóbb és homályosabb lett… A középkori magyar „keh” tehát jelentette a (gümő)fertőzéses eredetű idült kehegéstől a füstártalmon meg a porártalmon át minden kehegtető betegségünket a hasonló tünetek alapján…
Máriássy János orvosságos könyve az 1600-as évek elején is „keh” alakban említi e betegséget és „kehesz” alakban a benne-tőle szenvedőt; Révay István (Próbálós bizonyos orvosságok) könyvében 1662-ben e kórság „kéh”, meg „köh” alakban is előfordul, míg a beteg (ló) „köhes”, de még „kihes” alakban is fölbukkan. Hát akár ez a „kih” alak is lehet új tudományos fog(ad)almunk, ha alkotói bátorságunkból telik rá, hogy ilyen hangutánzón szabatosat a magunkéból meríteni merjünk!
Becskereki Váradi Szabó György (Medicusi és borbélyi mesterség) könyvében, 1700 táján már igen kifınomultan a veres vırágú mályva rózsát ajánlja borban főzve – a fogalomként már megszilárdult – „keh” orvoslására… (Nehéz hinni, hogy ez ne hatna !)
Ahogyan a „bogár” szavunkról is el lehetett dönteni, – Bugát Pál nagy szóteremtése, a „rovar” nyomán – , hogy mely jelentéskörben éljen tovább tudományosan, úgy a „keh(esség)”-et is lehet ma(jd) bátran „tudományosítani”. A „bogár” Bıharban ma is jelenti még a ‘(mézelő) méh’-et is – sőt a Sárréten főleg azt(!), – míg a tudományosságban jelentése – a „rovar” föltalálása óta – lekorlátozódott a kemény szárnyfedelűekre. Bár Bıharban bogarasan, meg a Sárréten – tudomány ide, vagy oda – a méhészek máig is megrögzötten „bogaraznak”…
Jelenthet hát ekként a „keh” is tudományosan egy kicsit mást – akár „non-szpecifikus” vagy éppen „khrónikus” köhékelést meg légszomjat is, – ha ez derék magyar tüdőgyógyászaınkat jobban boldogítja…
A „kehesség” – a magyar COPD – mára többnyire már csak tájnyelvi elemként maradt fönn, legınkább lóra mondva. De magam is hallottam még betegemet – asszony a férjét – „kehes”-nek említeni, a talán nem is olyan „sötét” Bıharban, a Sárrét Sás falujában (úrhatnám mai tévnevén Mezősason) a Peselő patak partján jó két évtizeddel ezelőtt…
Sokat tanulhat egy figyelmes és (meg)értő orvos a betegeitől is, az bızonyos !
A „kehes” – idegenkedőn COPD-s – beteg rendre köhékel… azaz hogy kehékel. Hajlamos a hurutosodásra, abban súlyosabb tünetekkel szenved, és nehezebben gyógyul. A légszomj meg a zıhálás testi (meg)terhelésre, bármi erőfeszítésre fokozódık. Ezt a magyar népi megfigyelés mind jól tudja. Nevén is nevezi. Sőt a tüneteit is rendkívül gazdag árnyalatokban jellemzi.
Kiss Jenő, a tájnyelvészet akadémikus mestere – a Magyar dialektológia tankönyv szerkesztője – maga is hallotta még gyermekkorában a Rábaközben (Sopron megyében) a „kehėsség”-et emlegetni. Mint állítja, szülőfalujában, Mihályiban „ma is él a kehë ’(állandósult) köhögés’ jelentésben, megvan a kehës is, s van egy szóösszetétel, a kehëduda, amelynek jelentése ’sokat, gyakran köhögő ember’.”
Országszerte él még öregjeink emlékében, ha nem is igen hallik már a magyar ajkon e szó, amíg ki nem irtja azt a „modern”, mert idegenszívű orvosi nyelvhasználat…
A több mint hatvan éve (1957-ben) mögjelönt Szegedi szótárban Bálint Sándor is jegyzi „kehös” (kehességben szenvedő), vagy éppen még a kór föl-föllángolását is jelöntő „kehösködik” (kehösségben betegösködik) alakokban is. Sőt még rövid, ősi „keh” tövében is mögőrizte egy kortárs, 20. századi adatközlőtől: „Lappang ebbe a lóba a keh.” Sőt: „Mögállította a kupec a kehöt…” Nem keverendő e betegség persze magával a köhögéssel, hiszen az szögedi tájnyelvünkben csakis „köh-” tővel szerepöl: „köhent”, vagy „köhént”, „köhög”, sőt „köhög-pöhög” (ha nehezen lélegözve köhög). Korábban a „köhécsöl” rıtkább „kohácsol” alakjában is élt, sőt Dugonics András mög még egyenössen „köhéncsöl” alakban is említötte a „Cserei”-ben (1808-ban). De alsóbb-fölsőbb légutaınkra még szólásmondás is akad a köhögésről Szögedön: „A szögénységöt, mög a köhögést nem löhet ētitkóni.”
A „kohácsol” alak ’köhécsel’ jelentésben egyébiránt ma is él még Törtelen, a Jász-Kunság nyugati peremén. De ugyanitt él még a „köhent” „(csak) eggyetlent köhentėtt”, meg Nyársapát vidékén a„krikácsol” szó is ’rekedten szól, köhög(csél)’ és a „krítyog” (tüdőgyulladásban) ’hurutosan köhög’ értelemben is. Nagykőrös köhögésében is gazdag nyelvében pedig a ’köhintgetés’ köhincsöl alakban is él: „főkeléskó’ kettőt köhincsöl”. A Jász-Kun Peremvidék egy nyelvi kincse a ‘mélyről jövő, ugató (jellegű) köhögés’-re a kahogás „kahog, mėg nagyon tunyán szėdi a levegőt…” (Kocsér, 2021)
A szögedi rajokkal szomszédos, szintúgy özögető Csanádban, a makaiak nyelvén aki csak apránként köhhent, vagy épp torokköszörintő köhentéssel köszönt, az ma is csak köhönt : „Az éjszaka köhöntöttem párat, de szakadt is rólam (a víz)” (Makó, 2016)
A nyugati végeinken, a(z Alpokalja néven uradzott) Vütöm vidékén – Imre Samu Felsőőri tájszótára szerint – üöriessen meg csakis „kehi” a „keh(e)”, aki meg benne szenved, az (a) „kehis”. Olyannyıra, hogy arrafelé még a „szamárköhögés” sem „köhögés”, csak „kehi” azaz „szamárkehi”, a benne szenvedő gyermek pedig „szamárkehis”. A „kehis” meg, aki az Őrvidéken köhécsel, az bizony ott inkább „kehül” vagy „kehicsül”… Érdekesség, hogy Imre Samu üörvidéki nyelvész professzor pedig egyenesen a „kehe”, alakot érzi (a) köznyelvi (szócikki) alaknak. A „szározkehi” pedig a (ló) szárazkehe nyugatı alakja…
A lovak baja okán túlélő szárazkeh(e) ellenében a talán kihalt nedveskehe (Sz.) pedig a COPD beteges betűszavának szabatos, régi magyar megfelelője lehet. Ezzel pedig már tünettalilag is a helyére tettük a keheket. Hiszen az ember és a ló kehe más okú és más tünettanú, de leginkább csak a gyakorintó köhékességében azonos.
Az első palóc tájszótárunkban, az Ipolymenti palóc tájszótárban – Tóth İmre 1987-es művében – nem szerepel a „keh(esség)” mint szócikk, de a köhögésről is épp csak említést tesz : a ‘köhécsel’ címszó palóc „köhécső” alakjában, meg a ‘köhécsel’ ‘köhög’ jelentésű „kehel” ige helyi alakváltozatként „kehő”-ként is fönnmaradt. „Ez ả szėgin örek sė sokā húzzả mān, nảgyon csúnyān kehő.” Ez talán a gyűlytő (nem orvosi) bölcsész szemléletéből vagy éppen alkalmi merítéséből is fakadhat… Tóth İmre megjegyzése szerint „A köhögésre a palócoknak is sok hangutánzó szavuk van”, ennek ellenére a 290 oldalas (Bernece meg Baráti falvak térségében gyűlytött) műben ez sajnos nem került bővebb terítékre. Ezt a tudást a Szerző magával vitte a temetőbe vagy a mennyekbe…
Egy sokkal ıfjabb dunántúli tájszótárunkban, a Koppány menti tájszótárban az onnan tősgyökeres Szabó József professzor meg „kehës” alakban emlegeti a „COPD-s beteg”-et. Evidéken azonban még a köhögtető betegséget is „kehe” néven kehegik, ahol az ilyen beteg nem is annyira „köhög”, hanem inkább „kehüll”, meg „kehűdöz”, vagy éppen „kehicsüll” (köhécsel)… Aki meg csak „köhint”, az is inkább „kehint”. De azt is mondják a Koppány (patak) vidékén, hogy: „A kehës ló nem ér ëgy biciglit!” – Mit érhet hát egy „kehes beteg”? Ha ember, sőt magyar az İstenadta… Kétszeresen kétséges. Anyanyelvéhez való méltóságát azonban bızonyosan megérdemli !
Tájszótárainkon túl a kihaló népnyelv öregjei máig természetességgel köhögik a „kehesség”-et szerte e Kárpát-Hazában. Fölösleges hát jellegtelen, tépett, lopott, angolkodó tollakkal éktelenkednünk, – a „nemzetköziség” pajzsa mögé rejtőznünk a tisztes magyar nyelvhasználat felelőssége elől – különösképp, ha még mindig itt él velünk népünk ízes anyanyelvi leleménye.
De magyar szép ırodalmunkból is meríthetünk bátorságot e Kehes Vılágra…
Juhász Gyula Tonuzóba sírja felett költeményében írja 1909-ben:
„[…] ősi hitükért vesztek ők,
Mely öreg, mint e kehes világ,
Vén, mint őserdők, legelők
És az örök csirák […]”
Ahogyan Bősze Péter professzor úr, a Magyar Orvosi Nyelv folyóırat alapítója hirdeti:
„A nyelvhasználat a nyelv lélegzése”.
Eleget tűrtük már idegen nyelvek fojtogató divatját ! Ne csak kehegjünk, meg köhögjünk hát, de lélegezzünk is végre magyarul !
